Hősökre emlékeztek

Jánosháza Város Önkormányzata 2018. május 27-én délelőtt 11.00 órakor  hagyományosan az Első- illetve a Második Világháborús emlékműnél hajtott fejet a világégésben meghalt katonák és civil áldozatok emléke előtt.

Az ünnepségen Varga Györgyné könyvtáros mondott ünnepi beszédet.

Minden év május utolsó vasárnapján a magyar történelem hőseire, hősi halottaira, elsősorban a két világháborúban elesett katonáinkra emlékezünk. Az ünnep gyökerei 1917-re nyúlnak vissza. Ebben az évben foglalta törvénybe a magyar Országgyűlés, hogy meg kell emlékezni az éppen zajló háború magyarhoni hősi halottairól. Magáról az Emléknapról az 1924. évi XIV. törvény rendelkezett, a nemzeti ünnepek közé sorolva azt. A megemlékezést 1942-ben kiterjesztették az 1938 óta elesett katonákra is. A szocializmus évtizedei alatt nem volt lehetőség a nyílt emlékezésre, mígnem 1989-től ismét szabadon lehet megemlékezni elesett hőseinkről. A 2001. évi LXIII. törvény az előzményekre építve életre hívta a Magyar Hősök Emlékünnepét, a korábbiakhoz hasonlóan május utolsó vasárnapját határozva meg az emlékezés napjaként, egyúttal kiterjesztve a megemlékezést minden hősre, aki hazánk több mint ezer éves története során életét áldozta vagy kockáztatta az ország érdekében.

Az Alaptörvény Nemzeti Hitvallása az egész nemzet nevében nyilvánítja ki, hogy büszkének kell lennünk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.

Úgy gondolom, ezen a napon megemlékezésünk középpontjában elsősorban a két világháború elesett katonái állnak, így én is az ő emléküket szeretném most felidézni.

Miért tekintjük őket hősnek? Nem csak azért, mert törvény nevezi őket annak. Ők a kötelességteljesítés hősei, a küzdelem és a kitartás hősei. Az országnak, a hazának szüksége volt rájuk. És ők mentek. Nagy többségük soha nem akart hős lenni. Élni akartak, nyugodt életet élni, családjukért, közösségükért dolgozni. De katonai esküjük kötelezte őket a helytállásra. A katonának pedig nem igazán van mérlegelési lehetősége: parancsot teljesít. Mentek, mert menni kellett. Küzdöttek, sokszor emberfeletti módon, és elestek, hősi halált haltak a doberdói fennsíkon, Galíciában, Erdélyben vagy éppen a Don-kanyarban.

Emlékezzünk – nem csupán a mai napon – magyarhoni katonahőseinkre, mert a ma élők megemlékezése ad értelmet hős katonáink áldozatának. Hajtsunk fejet tisztelettel és büszkén emlékük előtt. A tisztelgés természetesen nem csak az elesetteknek, hanem a hazatérőknek is méltán jár, akik ugyancsak példát mutattak kötelességteljesítésből, de ez nem került az életükbe; és méltán emlékezünk meg a munkaszolgálatosokról és a polgári lakosság köreiből kikerült áldozatokról is.

Valamennyiünkben, az idősebb és fiatalabb korosztályokhoz tartozókban is tudatosulnia kell: a világháborúkban nagyapáink, dédapáink, ükapáink harcoltak, saját családtagjaink. Valamilyen módon mindannyian érintettek vagyunk, személyesen is érintettek, amikor a világháborús hősökről beszélünk.

A hazánkat és Európát védelmező magyar hősök szellemében, világháborús katonáink kötelességtudásával és az igazunkról való meggyőződéssel, a valódi rászoruló iránti szolidaritással, de józan ésszel küzdjünk, ki-ki a maga helyén és lehetőségei szerint Magyarország jelenéért és jövőjéért.

Az ünnepség zárásaként a város, az intézmények és civil egyesületek vezetői koszorút helyeztek el a hősi emlékművek előtt.

A rendezvényen közreműködtek Kelemenné Molnár Mónika és Tullerné Szalai Ildikó, a Jánosházi Amatőr Színtársulat tagjai.

Fotó: Illés Zsuzsa